Vigye el a szeme elől
Azt a szolgabírót, aki a hetvenes évek elején vigyázott Devecsernek meg csaknem az egész déli Bakony vidékének a közbiztonságára, Íjártó Dénesnek hívták.
- A földesúr elhatározza, hogy új napszámosokat szerez a birtokára.
- Torna a Bates látáshoz
- Tisztelt Közönség!
Már a külsején meglátszott, hogy nem közülünk, bakonyiak közül való, mert a termete alacsony volt, a haja, szakálla szénfekete. Nem a hegyjáró magyarok közül való volt, hanem a lovas fajtából, s Debrecenből szakadt valahogyan oda közénk.
Bemutató időpontja:
A megyei dzsentri nem is igen vette be maga közé, annál kevésbé, mert Íjártó zárkózott kedvű, szótlan, vigye el a szeme elől ember volt, aki napokig is képes volt arra, hogy otthon üljön, vagy pedig lóra kapott, és hajnaltól estig elcsavargott a vidéken, azokat a helyeket keresve, ahol a legkevesebb emberrel találkozik. Tehette, mert dolga ugyan kevés volt. Ami munkát a kisebb kapcabetyárok meg a fatolvajok adtak volna, azt elvégezte helyette az írnok, a pandúrkáplár meg a mogyorófa.
Igazi baja csak a környék híres zsiványával, a Patkó Pista utódával, Rituperrel volt.
Összetevők
Ez a Rituper még a híres, nagy haramiák közé tartozott. Velük halt ki a Bakony zsiványromantikája. Rituper - nem tudom, rablóneve, csúfneve vagy igazi vigye el a szeme elől volt-e ez a különös szó - sok gondot adott a szolgabírónak.
Amikor híre jött, hogy itt vagy amott megint garázdálkodik, Íjártó rögtön összeszedte a pandúrjait, lóra ültette őket, és ment a zsivány nyomába. De hogy a véletlen tette-e, vagy a Rituperék ügyessége, soha még csak találkozni sem tudott velük. De csodálatos is volt, hogy Rituper bandája - mindössze öt vagy hat legény, és leginkább szökött katona - hogyan tudta változtatni a helyét. Nagy birodalmuk volt, ahol uraskodtak.
Eredmények
Keletre elkalandoztak egész Zirc vidékéig, ahol az eplényi csárda volt a tanyájuk, nyugatra felmentek Ajka fölé, itt a gombási csárda csaplárosa volt a gazdájuk. Délnek meg leszállingóztak egészen Vázsonyig, ott az úrkúti erdő adott nekik menedéket.
És az ördög sem lett volna képes olyan gyorsan mozogni, mint ahogy ez az egypár legény tudott kitérni Íjártó elől. Ha ma Szentgálról jött a panasz, hogy kiraboltak valakit, akkor már biztos volt, hogy másnapra, mire a pandúrok odaértek, Rituperék vagy Jutason, vagy éppen Devecser tőszomszédságában, a Somló vidékén garázdálkodtak. Egyszer aztán megtörtént az a hallatlan eset, hogy a Mezőföldről, onnan is a Balaton mellékéről vágtatott be Veszprémbe a lovas kisbíró jelenteni, hogy megölték az akarattyai földesurat, a kastélya hálószobájában.
A gyilkosságot Rituperék követték el, ők vitték el az agglegény földesúr kétezer forint készpénzét meg a kredencben levő ezüstholmiját is. A veszprémi szolgabíró küldte a lovas stafétát tovább, Devecserbe, Íjártóhoz, hogy tudassa vele, hogy most vannak hazatérőben Rituperék a zsákmánnyal, bizonyosan a Bakony végére mennek - de útjukat lehet állni.
Account Options
A sors, ez a nagy tréfálkozó, úgy akarta, hogy Íjártó azon a napon nem volt otthon, hanem éppen Rituperékat kereste a pandúrjaival, valahol fönt a rendeki hegyoldalon, vagy talán még messzebb, a Cuha völgyében. Messze járhatott, mert amikor késő este hazaért, csak úgy szakadt a lováról a tajték; még ő maga, az erős, ideálisan nyeregre született ember is ki volt merülve, aki pedig négy mérföldet könnyen megtett lóháton egy hujában.
Amikor a staféta megmondta neki, hogy mi történt, Íjártó Dénes levette a süvegét, megtörülte az izzadt homlokát, és félig a foga között dörmögte: - A keservit, hajnal előtt még az úrkúti erdőig sem érhetnek. Hajnalban eléjük indulunk, és ha akármi lesz is, most megfogom őket.
Lágy sminklemosó érzékeny szemre
Röpköd június végén meg július elején valami bogár, ami bele szokott repülni a ló orrába, oda rakja le a petéit. Ettől a bogártól a ló különös betegséget kap, folyton fel-alá kapkodja a fejét, de olyan óriási vehemenciával, mintha legalább egymilliószor akarna "igen"-t inteni.
A ló a kísértetet is megérzi, és a halottról is tudja, hogy az micsoda.
A kísértet láttára még akkor is, amikor csak ő maga látja, a gazdája nem, megáll a helyén, és hortyogni kezd, a szőre vigye el a szeme elől a combja mellett, meg a horpasza úgy jár ki s be, mint a kovács fújtatója. A halottra meg rányerít. De nem a zabra röhögés jókedvével, nem is a szekszus érzésének kényszerű hangjával, hanem valami egészen más hangon.
Olyan ez a hang, mintha két légycsapót vernének össze, vagy bőrből készített lélekharangot kongatnának. A visszajáró lelket meg a halottat egész szörnyűségében megérti a ló, azért hiszem, hogy amikor a tavaszi napforduló idején nagyokat bólogat a fejével, akkor sem az orrába ment bogárnak enged, hanem megérti a harmadik nagy titkot, a Természetet is, és annak a titkos szavára felel: "igen, igen!
Csörömpölve kapta hol fel, hol le a kantárt, és a két zabla, a csikózabla meg a tréningzabla - túladunai angolsággal trenzlizabla - vacogva verődött össze a szájukban. A káplár bement Íjártó gazdasszonyához, hogy keltse fel a gazdáját, de mire a tornácra ért, akkorra már maga a szolgabíró lépett eléje.
